Sosem láttunk,
sosem néztünk,
én magam kerestem
(azt hittem, hogy ez reményteljes vállalkozás),
ám legfeljebb a nedveid ismered
(nem számítanak a neveid),
ugye az unalmas ösztönök.
Csak félelem
és izzadtság,
de sosem szerettelek
benned önmagam féltettem,
már csak így van ez, tudod
(tudod!, vagy nem, nem érdekel).
A halálon lépünk át így,
mint őszi pocsolyán,
felszárad, nem szárad,
tegnap volt, vagy ma, mindegy;
megijedsz, mikor belepottyansz a pillanatba,
mint az üres moziban vetítés után,
csak várod, hogy rádzárják az ajtót.
Szerencsénkre nem maradok veled sokáig.
Mert asszociálok.
Mindenről mindenre.
Tükör
Eső
Banán
Anyám
Föld
Halál
Teleportálok a képzeletbe,
viszlát (minek?
-mert máshogy nem lehet lenni
-kinek? - magamnak)!
Miattam kelsz fel holnap?
Akkor ne feküdj le.
Vagy ha már, úgy velem.
A nedveid kellenek.
A neveid beleestek a pocsolyába,
tudod, nem is figyeltem.
Mellékes volt.
Sosem láttunk,
sosem néztünk.
Sötétszoba.
2009. 03. 19., Veszprém
