Szótlanság

Meguntam a fények szavakká satírozását,
némasági fogadalom, mint all in,
a papírt üresen akasztottam ki a faliújságra,
egyébként semmi értelme,
reggel visszasétálok a tegnapi nyomaimon,
vigyázva, elsuhanok szemlesütve,
míg bekukucskál egy napsugár az ablakon,
megpihen a lapon elégedetten.

Technokrata gőg és Magóg fia vagyok én....

Még csöpög a kezemen a vattacukor,
de már elkoptak a szinapszisok,
pontok, vesszők összemosódtak,
pontosvesszők, kettőspontok

a kitett írásjelek jelentőségüket vesztették,
leugrik még egy nemzedék,
a pálcát leböki egy panelház elé,
pont a virágágyásra.

A kapualjunk

S az évek szálltak, mint a percek.

sietni

Nincs isten,
vagy ha van, akkor borzasztó lehet a humorérzéke.
Régen még meg lehetett élni abból, hogy tiszteletlen vagyok,
ma már beállok a sorba,
közben fújolnak egy másik sorból.
Nincs kedvem már, csak hallgatni,
cseppet sem fókuszálva enyhe, de céltudatos
(mindig csak céltudatos, mindig, ez fontos)
léptekkel elsuhanni,
csak gyorsan,
megcsinálni mindent,
csak gyorsan,
hazamenni,
csak gyorsan,
jól érezni magam,
csak gyorsan,
aludni,
csak gyorsan,
álmodni,
csak gyorsan,
szundi,
léptek,
suhanni,
menni,
érezni,
csak sietni,
nehogy valamiről.
Szóval istennek botrányos lehet a humorérzéke
(persze, ha van,
ez ugyanis a felfüggesztett döntések legfelfüggesztettebbje),
ezt bizonyítja a kacsacsőrű emlős is.
Nem találom sehol az otthont,
szédelgek a bolyogástól,
keresem a kulcsot magamhoz,
nem passzol,
nem passzol,
nem passzol,
sietni

csak írj

egyensúlyérzék,
hopp, megszűnik,
bu(jó)cskázunk, mindig,
megszűnhetnek ostoba tévelygéseink
melyek kitöltik O csúszkálásait
a kategorikusan szétszabdalt síkok között?(.)
az elmentett számok scrabble csatái,
a kifáradó ujjak kétségbeesés-rohama.
mégsem kell más,
csak írj,
minden éjjel,
akkor is, ha veled vagyok,
szó elszáll,
klaviatúra beragad,
ÜZENETE ÉRKEZETT,
lehunyt szemmel visszadőlök az ágyra,
írtál nekem, tehát vagyok.

Defibrillál

Elhasznált szavakkal
telik a lomtár,
fokozatosan a zöldes hordóba csepegnek.
Meghalnak az istenek,
az emberek még imádkoznak értük,
hozzájuk,
magukhoz.
Én a cseppkőszobrokat imádom.
Motyogások,
melyek a kattogásban öltenek formát,
bár csupán statisztika lesz belőlük,
még a szép variációkból is,
és végül egy ütemesen villogó kurzor marad pont helyett.

Pépé úr génjei

Mint katicákat a balatonból,
mented a szükségeket, mik
átharcolják/sarcolják az ittlét álmosságát,
és koffeinbombáktól tovább rohansz csukott szemmel
a szólógitároktól leomlott falak
helyén támadt csöndben,
és mégis, ó, tengersík, végtelen róna,
bennünk élsz, bazdmeg!

Vákumfóliában belezett dió,
légmentesen záró információ,
búcsúzóul kiderült,
hogy a héj a titok.

Partig sodor a fecsegés,
míg szürke USB kábeleken
megremeg, születik, hal és
földre csöpög mindennapi
erőd.