Gondolatok egy befagyott pocsolyán állva

"Szegény barátaim, nekem tízezer lelkem van,
melyiket vádoljátok nektek nem tetsző dolgokkal?
Lehet, hogy ez is mind én vagyok.
Nem nagyon rajongok önmagamért sem, az igaz."
Ottlik Géza

Felpillantok.
Az ágakon át holdfény szűrődik,
visszaejtem a fejem mellemre,
mély lélegzet, mellékutca,
szirének dala, hátrébb kocsmazaj.
Felhősödik, magamba kapaszkodom
a csupasz fák között,
halkan szirénáznak,
nem figyelem,
pedig ilyenkor sajnálni szoktam az embereket,
főleg magamat, mert egyszer meghalok.
A halálfélelem eltompul,
a szem fátyolos.
Szegény barátaim, meddig bíztok még bennem?
Egyszerre vagyok és nem vagyok semmi és minden.
Pislákolnak a közúti lámpák.
Érzem, hogy be fog szakadni,
vékony a jég,
pislantok egyet,
szélcsend.
Legjobban magamtól rettegek,
ti csak néha tudtok megrémíteni,
az ember, mint egy kutya,
mindent meg tud szokni,
de nem muszáj farokcsóválva körülszaglászni a lámpaoszlopokat.

Mély lélegzet.
Csobbanás.
Benntartod.

2009. 02. 28., Balatonszárszó

Emlékkert

Tudjátok,végülis becsap az emlékezet,

mert azt hiszed, hogy [úgy] volt,
hiszen ott voltál, emlékszel,
de utólag mégsem hihetsz magadnak,
bosszantó, hogy már magadnak sem hihetsz,
minden újragondoláskor változik az emlék,
mint egy régi videokazetta,
ami, ha sokat használod szemcsés és csévélt lesz,
ugrál a kép, bekapja a szalagot a videó,
egyszer elkap a méreg
és kidobod, mintha nem is lett volna,
egy ideig még üresen kallódik a tokja,
de ezt is elfelejted,
csak pillanatfelvételek ugranak be néha,
illatok, érintések, súrlódások,
a szavakról már fogalmad sincs,
azok hagynak cserben a leghamarabb,
lexémák , amikben megbíztál.

2009. 02. 28., Balatonszárszó

te elmész, én itthon maradok

te elmész, én itthon maradok
lefekszem a küszöbre, a zárat bámulom
a fürdőben halkan csöpög a víz
az idő, mint a szívverésem, lelassul
idegen darabokra törik a pillanat
feltűröm az ingem, ma még nem mondtam,
gyorsan küldök egy sms-t

2009. 02. 27., Balatonszárszó

összekoccan

A kihűlt téglafalból kiperegnek az emlékek,
az ajtó olyan kérlelhetetlenül dőlt ki, mintha
a múltamból szakadt volna ki egy darab.
Széthullik a jobbra szánt világ,
a törött cserepek, mint vándormadarak
ülnek a korhadt léceken.
Elköszönt belőlem a végtelen,
mint tízezer lelkem nap és nap után,
magányosan vacogok a szobában délután,
ha összekoccan a fogad,
akkor benned felébredek.
Ne álmodj rólam,
lehullt a végtelen,
térdig benne gázolok.
Minden éjjel rettegve alszom el.

2009. 02. 24., Veszprém

lenőtt álmok

Egyszer elestem, mint bolond, részegen,
ki fagyott hógolyóba verte az állát.
Bár masírozok mellette érdesen,
inkább melengetném fázós bokáját.

Mindig, minden éjjel róla álmodom,
kézikamerás felvétel gondolat,
mit reggel fennhagyok a padlásomon,
mint kottázhatatlan dzsungelhangokat.

Gyerekként szerettem a fényképeket,
úgy hittem még, a felnőttek boldogok,
apám mindig várta a vendégeket.

Most esténként csendben hajat horgolok,
tövestől tépem a tört hajszálakat,
gyomlálom őket, a lenőtt álmokat.

2008. Veszprém

Örök részletek

Pistunak

Legoból próbálok összerakni
mindent, mi szétesett,
a gondolatokat,
a kávé ízében felfedezem még
az otthoni reggeleket,
amikor anya és apa, és.
a gondolataim úgy lógnak,
mint egy nedves pókháló
eső után.
közben, még részegen is színjózan vagyok,
a hagyományba belecsavartak,
és velem együtt foszlik szét,
szétrepednek a sorok is,
szótagokra esnek a szavak,
a rímek nem találják a párjukat,
egyedül maradnak már,
én is csak egy harsány üvöltéssé válok,
akár a születésem valamikor.
gyorsan felugrunk erre a rongyszőnyegre,
megöleljük egymást,
és lecsúszunk rajta a havas domboldalon,
a szél belevág arcunkba,
megtelnek a könnycsatornák...

...mint kit betettek a körhintába,
anyatejen élek 20 éve.
azóta mindent újrafogalmaztam,
mégsem jutottam sehova.
és mi lesz velünk, ha megtörnek a szavak?
kiesünk a körhintából,
visszamászunk koszosan...

...olykor még mindig azt álmodom,
hogy felkelek otthon.
a kilencedik, tudod,
mégis már majdnem a mennyben van,
akkor is, ha néha túlcsordul a kád...

Veszprém, 2009. febr.