Defibrillál

Elhasznált szavakkal
telik a lomtár,
fokozatosan a zöldes hordóba csepegnek.
Meghalnak az istenek,
az emberek még imádkoznak értük,
hozzájuk,
magukhoz.
Én a cseppkőszobrokat imádom.
Motyogások,
melyek a kattogásban öltenek formát,
bár csupán statisztika lesz belőlük,
még a szép variációkból is,
és végül egy ütemesen villogó kurzor marad pont helyett.

Pépé úr génjei

Mint katicákat a balatonból,
mented a szükségeket, mik
átharcolják/sarcolják az ittlét álmosságát,
és koffeinbombáktól tovább rohansz csukott szemmel
a szólógitároktól leomlott falak
helyén támadt csöndben,
és mégis, ó, tengersík, végtelen róna,
bennünk élsz, bazdmeg!

Vákumfóliában belezett dió,
légmentesen záró információ,
búcsúzóul kiderült,
hogy a héj a titok.

Partig sodor a fecsegés,
míg szürke USB kábeleken
megremeg, születik, hal és
földre csöpög mindennapi
erőd.

merre botorkálsz,
némán sehol lohol
egy árnyékhad,
míg a hullámok elöntik azt is,
ahol

El tőletek

- Nyugat utóérzés* -

"Tudod milyen az, amikor a felhúzhatós kisautót
felemelik: csak lóg a levegőben, de
a feltekert kerekei sistergősen forognak és forognak,
mígnem kifáradnak, a zümmögés elhalkul,
az erő elszáll, és csak a tehetetlen test marad
a hatalmas kezekben..."

Vonaton menekülök el tőletek,
a félbetépett almát üldözöm,
az ízek daliás bajnoka,
huzatos vasúti alagutakban,
nesztelen zuhan a szakadatlan
dörömbölés éjszakájába,
mint aki a sínek közé esett,
közületek közétek, reménytelen.

*mert mégis, mi más lehetne...?

2009. június

Minimal

Mi lesz, ha már nem láthatlak,
mi lesz, ha elsötétül bennem,
ha nem leszek,
és nem leszel,
csak nem leszünk.

Ősz lesz

Félek nappal a boldogságtól,
mert úgy álmomban boldogtalan leszek.
Jól ki van ez találva, tudjátok.
A lét felemelő reménytelenségében
hallom, ahogy összesúgnak a fák, az emberek.
-Holnap ősz lesz! Ősz lesz!
Mit tegyen az elfásult tudat?
Talán holnap bekukkant maga alá.
Bágyadtan nyelek egy nagyot,
mielőtt besötétedne, elsétálok az erdő felé.

Veszprém, 2009. május 15.

Eltávolodóban

Mint kifeszített ponyva,
háttér köröttünk a világ,
nem hallod Őt míg csöndben súgja,
sem ha a tömegben felkiállt;
érzékien a füledbe búgja,
mint ébresztőóra, az időt,
megöregszel, -nem látod? múlt vagy! -
átaludtad, porszem, mind a két félidőt.

Veszprém, 2009. tavasz

Egy utazás képei I. - Gosausee

Megirigyelvén Levi cimborámtól a fotós létet - legalábbis egy hétre - magam is kipróbáltam ezt a szerepet. Én voltam az ausztriai iskolai kirándulás kinevezett fotósa (majd te ezzel elpepecselsz alapon), a termés több mint 600 kép, íme egy csokor belőlük.

Tenisz

Megpattanok a hálón (már a második szerva),
kegyes az Isten, engedi.
Panaszkodom, hogy csak centiken múlott,
a fásultságot ez is elfedi.

Ha boldog volt az Isten,
unottan ringatott,
a világ volt a bölcsőm,
akárhol alhatok.

Poros kontinensek,
tengerek mindenütt,
lágy blues szól a völgyben
a hegy lábai előtt.

Megfájdul a szívem,
azt hiszem elkopott,
meghalsz te is Isten,
felsóhajtok, holott --

várlak, tegnap, ma és holnap.
Ha holnapután megyek,
tudom, vársz titokban,
de már sohasem leszek.

Megpattan az élet,
unalmas, elhagyom,
kidobbanok félve
a párospitvaron.

2009. 04. 30., Strobl

Szavak nélkül

Nincs mondatom, szavam se rég,
csak lágy dohányfüst és hullámverés,
tompul a tudat, hagyom.
Néha fázik,
akkor betakarom,
csókolom, ütöm,
mindegy, csak akarom,
hogy érezze, érezzem,
ha a csönd bágyadtan elköszön.
Néhány búcsúszót szól a fejlődés fölött,
amivel egymást öltük.
Nincsen már szavam, hangom se rég,
eső dobol a csónak fenekén.

2009. ápr., Balatonszárszó

Új szöveges dokumentum mentése nem sikerült

Tudom, hogy lépcsőfok után újra lépcsőfok,
és csempe mellett csempe;
néha szeretlek,
persze a pillanat örök,
az örök meg pillanat,
de ha becsukom a szemem,
akkor falak vesznek körül,
tudom, én húztam őket,
és holnap is el lehet mondani,
ami tegnap sem volt fontos,
- a lelkem csupán reagál,
a testem belezuhan majd a lélegzetbe -
fáj, ha nézel,
és a szavak úgy szakadnak meg,
mint délutáni focimeccsen
egy ellustult combizom.


Veszprém, 2009. 04. 22.

Fohász

Levinek

Istenem, kérlek, lassabban hányd a bukfenceket
a jelennel a zsebedben,
adj barátokat, akiket elhagyhatok,
mert magamat nem tudom elhagyni,
add magad, hogy téged is elhagyhassalak,
mikor magam mögött hagyok mindent,
add a régi színeket,
mikor még széles volt a tér,
és a hátsókertben bújtam el,
hogy ne találjatok meg;
add, hogy ha becsukom a szemem,
akkor kiessek a körhintából,
adj vissza magamnak,
csak egy kis időre,
felszállok,
elrepülök egy volt napfelkelte
bágyadt egységébe,
ahol a lélekdarabok összeforrnak,
és a jövő mentes arany lebegés
betakarja elfáradt tudatom.

Aranymúzsa

Az AranyMúzsa Szavalókör Hajnali Nyugat című előadásából egy részlet. Igen, az ott hátul én vagyok.:)

Neveid

Sosem láttunk,
sosem néztünk,
én magam kerestem
(azt hittem, hogy ez reményteljes vállalkozás),
ám legfeljebb a nedveid ismered
(nem számítanak a neveid),
ugye az unalmas ösztönök.

Csak félelem
és izzadtság,
de sosem szerettelek
benned önmagam féltettem,
már csak így van ez, tudod
(tudod!, vagy nem, nem érdekel).
A halálon lépünk át így,
mint őszi pocsolyán,
felszárad, nem szárad,
tegnap volt, vagy ma, mindegy;
megijedsz, mikor belepottyansz a pillanatba,
mint az üres moziban vetítés után,
csak várod, hogy rádzárják az ajtót.

Szerencsénkre nem maradok veled sokáig.
Mert asszociálok.
Mindenről mindenre.
Tükör
Eső
Banán
Anyám
Föld
Halál
Teleportálok a képzeletbe,
viszlát (minek?
-mert máshogy nem lehet lenni
-kinek? - magamnak)!

Miattam kelsz fel holnap?
Akkor ne feküdj le.
Vagy ha már, úgy velem.
A nedveid kellenek.
A neveid beleestek a pocsolyába,
tudod, nem is figyeltem.
Mellékes volt.
Sosem láttunk,
sosem néztünk.
Sötétszoba.


2009. 03. 19., Veszprém

Egy mondat a haldoklásról (Hrabal nyomán), meg egy költői kérdés

Jaj, anyám!
Mért pont én?

2009. febr., Budapest határában

Gondolatok egy befagyott pocsolyán állva

"Szegény barátaim, nekem tízezer lelkem van,
melyiket vádoljátok nektek nem tetsző dolgokkal?
Lehet, hogy ez is mind én vagyok.
Nem nagyon rajongok önmagamért sem, az igaz."
Ottlik Géza

Felpillantok.
Az ágakon át holdfény szűrődik,
visszaejtem a fejem mellemre,
mély lélegzet, mellékutca,
szirének dala, hátrébb kocsmazaj.
Felhősödik, magamba kapaszkodom
a csupasz fák között,
halkan szirénáznak,
nem figyelem,
pedig ilyenkor sajnálni szoktam az embereket,
főleg magamat, mert egyszer meghalok.
A halálfélelem eltompul,
a szem fátyolos.
Szegény barátaim, meddig bíztok még bennem?
Egyszerre vagyok és nem vagyok semmi és minden.
Pislákolnak a közúti lámpák.
Érzem, hogy be fog szakadni,
vékony a jég,
pislantok egyet,
szélcsend.
Legjobban magamtól rettegek,
ti csak néha tudtok megrémíteni,
az ember, mint egy kutya,
mindent meg tud szokni,
de nem muszáj farokcsóválva körülszaglászni a lámpaoszlopokat.

Mély lélegzet.
Csobbanás.
Benntartod.

2009. 02. 28., Balatonszárszó

Emlékkert

Tudjátok,végülis becsap az emlékezet,

mert azt hiszed, hogy [úgy] volt,
hiszen ott voltál, emlékszel,
de utólag mégsem hihetsz magadnak,
bosszantó, hogy már magadnak sem hihetsz,
minden újragondoláskor változik az emlék,
mint egy régi videokazetta,
ami, ha sokat használod szemcsés és csévélt lesz,
ugrál a kép, bekapja a szalagot a videó,
egyszer elkap a méreg
és kidobod, mintha nem is lett volna,
egy ideig még üresen kallódik a tokja,
de ezt is elfelejted,
csak pillanatfelvételek ugranak be néha,
illatok, érintések, súrlódások,
a szavakról már fogalmad sincs,
azok hagynak cserben a leghamarabb,
lexémák , amikben megbíztál.

2009. 02. 28., Balatonszárszó

te elmész, én itthon maradok

te elmész, én itthon maradok
lefekszem a küszöbre, a zárat bámulom
a fürdőben halkan csöpög a víz
az idő, mint a szívverésem, lelassul
idegen darabokra törik a pillanat
feltűröm az ingem, ma még nem mondtam,
gyorsan küldök egy sms-t

2009. 02. 27., Balatonszárszó

összekoccan

A kihűlt téglafalból kiperegnek az emlékek,
az ajtó olyan kérlelhetetlenül dőlt ki, mintha
a múltamból szakadt volna ki egy darab.
Széthullik a jobbra szánt világ,
a törött cserepek, mint vándormadarak
ülnek a korhadt léceken.
Elköszönt belőlem a végtelen,
mint tízezer lelkem nap és nap után,
magányosan vacogok a szobában délután,
ha összekoccan a fogad,
akkor benned felébredek.
Ne álmodj rólam,
lehullt a végtelen,
térdig benne gázolok.
Minden éjjel rettegve alszom el.

2009. 02. 24., Veszprém

lenőtt álmok

Egyszer elestem, mint bolond, részegen,
ki fagyott hógolyóba verte az állát.
Bár masírozok mellette érdesen,
inkább melengetném fázós bokáját.

Mindig, minden éjjel róla álmodom,
kézikamerás felvétel gondolat,
mit reggel fennhagyok a padlásomon,
mint kottázhatatlan dzsungelhangokat.

Gyerekként szerettem a fényképeket,
úgy hittem még, a felnőttek boldogok,
apám mindig várta a vendégeket.

Most esténként csendben hajat horgolok,
tövestől tépem a tört hajszálakat,
gyomlálom őket, a lenőtt álmokat.

2008. Veszprém

Örök részletek

Pistunak

Legoból próbálok összerakni
mindent, mi szétesett,
a gondolatokat,
a kávé ízében felfedezem még
az otthoni reggeleket,
amikor anya és apa, és.
a gondolataim úgy lógnak,
mint egy nedves pókháló
eső után.
közben, még részegen is színjózan vagyok,
a hagyományba belecsavartak,
és velem együtt foszlik szét,
szétrepednek a sorok is,
szótagokra esnek a szavak,
a rímek nem találják a párjukat,
egyedül maradnak már,
én is csak egy harsány üvöltéssé válok,
akár a születésem valamikor.
gyorsan felugrunk erre a rongyszőnyegre,
megöleljük egymást,
és lecsúszunk rajta a havas domboldalon,
a szél belevág arcunkba,
megtelnek a könnycsatornák...

...mint kit betettek a körhintába,
anyatejen élek 20 éve.
azóta mindent újrafogalmaztam,
mégsem jutottam sehova.
és mi lesz velünk, ha megtörnek a szavak?
kiesünk a körhintából,
visszamászunk koszosan...

...olykor még mindig azt álmodom,
hogy felkelek otthon.
a kilencedik, tudod,
mégis már majdnem a mennyben van,
akkor is, ha néha túlcsordul a kád...

Veszprém, 2009. febr.

Akár a puffasztott gabonapelyhet

Tudjátok, végülis semmi különbség

Szilva svéd királyné és egy maláj kisfiú között,
mindketten röhejes ruhában járnak,
felnevetnek, ha kiborul a leves,
és évek óta egyikük sem tartja túl vonzónak
őfelsége XVI. Károly Gusztáv svéd királyt,
a különbséget csak én találom ki,
hogy ne ijedjek meg nagyon,
ha a CNN háborút közvetít élőben,
így otthon ülhetek nyugodtan,
és utálhatom a zsidókat,
akár a puffasztott gabonapelyhet.

Fiatal férfi

Fáradt szemem előtt párakorona,
függ fejem körül, friss
és fehér a fiatal férfi lelke,
úgy játszom az ingerek felhőin,
mint elhangolt zongorán,
felbukkanok, kipillantok, mint
súgólyukból, minden csak -ál-;
én már nem tudtam, hol vannak a kontúrok,
válaszok voltak még, valami reflexek,
kitöröltem őket, mert az új a szép,
ez zakatolt bennem, így bizonytalanság-
felhő ült meg, bár nem is biztos,
talán itt volt mindig, persze lehet az is,
hogy egyszer még hűs és tiszta volt az ég,
mint a lélek, nem emlékszem,
most, mintha felhőkön ugrálnék,
különös a világ,
újrakezdtem;
amíg van kihívás,
-én- vagyok, a király,
ködkoronás bolond,
ki mindent eldobott,
és figyeli, hol ragyog,
feltűnnek néha még
űrhajók, csillagok,
felétek szaladok,
vakon, de szabadon.

2009. 01. 17., Veszprém

talán-tanulság az idei évre

Négysoros:
Virágzik a holdfény
a részeg cserepeken,
szétpattan a napfény
a rozsdás ereszeken.

Megfordítva:
Elhervad a napfény
a józan ereszeken,
besüpped a holdfény
az ólomcserepeken.

De közben az idő vasfoga:
Elhervad a moha
a száraz ereszeken,
lehullik, szétpattan
a teraszkereveten.

Az utolsó rím jogán*:
Az örvénylő virágpor
takarja a napot,
egy lesántult versenyló
bámul célszalagot.

*hol a lusta alkotó megcserélte az imént már megszokott szótagszámot, de ennek semmi jelentősége, hacsak a vers mást nem akar, és le nem dönti a lábáról a léha akaratot, mint valami fölényesen mosolygó Sztálin szobrot.
Veszprém, 2008. 12.31