A kihűlt téglafalból kiperegnek az emlékek,
az ajtó olyan kérlelhetetlenül dőlt ki, mintha
a múltamból szakadt volna ki egy darab.
Széthullik a jobbra szánt világ,
a törött cserepek, mint vándormadarak
ülnek a korhadt léceken.
Elköszönt belőlem a végtelen,
mint tízezer lelkem nap és nap után,
magányosan vacogok a szobában délután,
ha összekoccan a fogad,
akkor benned felébredek.
Ne álmodj rólam,
lehullt a végtelen,
térdig benne gázolok.
Minden éjjel rettegve alszom el.
2009. 02. 24., Veszprém
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
tetszik, jó, de az utolsó sor engem kizökkent. vagy mást, vagy elhagyni, vagy írni még hozzá...
:)
engem is kizökkent, és nekem pont ez tetszik benne.
+ nem tudok frappánsabb befejezést.:)
Nekem nem tetszik annyira, olyan a vers, mint az a düledező téglafal (az első változatban még az volt), szétesik, de talán az utolsó mondat tartja össze.
De lehet, hogy ez egy baromság.
köszi a kritikát.:)
Megjegyzés küldése